Jó idő van, ideje elrontani egy kis szomszédbosszantó füsttel, úgyhogy kezdjünk is bele egy kis égetésbe. Kedd este nem nagy titokban már előkészültem a mai csínytevésre, így különböző, gyerekbarátnak nem nevezhető pácokba fektettem néhány vaskosabb hússzeletet, majálisi hangulatot teremtve a kertben.

Egy oroszoknál edződött régi munkatársam ajánlotta a következő pácot, melyet ők a szibériai hideg, és más okok miatt mérhetetlen mennyiségű vodka szipkázása mellett kirgiz húsok sütéséhez alkalmaztak. Ez imígyen szólt: Igyál egy vodkát, fogd a húsodat, bontsd le a csontról, szedd rostjaira. Igyál egy vodkát! A zománcozott lábas aljára szórjad a sót, borsot, löttyints kicsi aludttejet, nálatok ezt kefirnek mondják, tovaris. Igyál egy vodkát! Eztán nyomjad bele a réteg húst, rája szeletelt vöröshagymát, babérlevelet is tegyél, csorgass rá citromlevet, de nálatok szeletelhetsz is rá citromkarikát, tovaris. Igyál egy vodkát! Eztán ismét húsréteg, aludttej, hagyma, és így tovább, míg az anyagod el nem fogy, tovaris. Igyál egy vodkát! Na, ha a lábas tetejéhez értél, rá egy másik kisebb lábas horpadással kifelé, és mehet rá valami súly, úgy 5-10 kg, és két-három napra ki vele a hidegre, had érjen össze az íze, tovaris. Igyál egy vodkát! Naponta rázogasd a fazekad, igyál minden alkalommal egy vodkát, hogy jusson mindenhova a léből, tovaris. Aztán a levét leöntöd, a citromos hagymát meg mellé tálalod, mikor megsült a húsod. Medvéből, borzból, kisebb vadakból jó ez, vagy amit ad a Tajga, tovaris. És igyál egy vodkát!

Kicsit szocializáltam a hozzávalókat, és mivel a madaras tecsóban nem volt friss medvehús, így a tarjánál maradt a népi együttlét tanácsának összes szavazata. Az összes többi alkatrészt sikerrel előtaláltuk, az autentikus értékek megőrzése, és a történeti hűség érdekében kaukázusi kefir került a banyatankba. A vodkát nagyon nem kultiválom csak vészhelyzetben, most meg békeidőben vagyunk, így maradjunk az Emil féle hegyi sistergős pálinkáknál, attól is biztosan előjön a gyakori vigyor, és a váratlan kurjantás. A rostoktól való húsfosztást próbáltam szintén mellőzni, inkább kést és bárdot vettem kezembe, de a tanácsolt kezdeti bátorítót beküldve jobban fogtak az eszközök, és előjött a heveny nótázási inger is. Szabadtéri dalokat kultúrember pácolási időszakban csakis a szomszéd távoltartása érdekében ad elő, így hát gyermekkorunk legszebb Kretens dalait csokorba gyűjtő „Ez még itt nem Amerika”című kilencvenpercese került a szaletlis CD lejátszóba, kezdetnek közepes hangerővel.

Ideje lett szeletelni a hagymát, és a citromot, de az egészségvédelem és a recept szerinti pontos leírás követésének jegyében hozzá kellett férkőznöm egy újabb kupicához, ami nem bizonyult kivitelezhetetlen feladatnak. Csillogó szemek, némi zavar keletkezett a zöngés, és zöngétlen mássalhangzók között, de még jók vagyunk!

Kezdődhet a rétegezés a fazékban, szigorúan zománcosban. Ez biztos valami üzbég perverzió, de egye medve, teflonosat úgysem találtam. Jurij tanácsát megfogadva minden egyes réteg akkurátus edénybe tuszkolását követte a jól megérdemelt Emilféle zamat szervezetbe küldése, konstans lett a szemcsillogás, maradt a széles vigyor, és egyre hangosabban dudorásztam Kretenstől a Bürokraták, bürokraták, de nagy marhák című örökbecsűt.

Ahogy fogyott az anyag, és a védőital, úgy fokozódott a drámai hangulat, és kezdtem követelni a mikrofont a nagyszerű előadásom hitelessége, és a közönséggel való megosztása érdekében. Az arcvonásaim plasztikusak lettek, a mimikai izmok immár rég nem vállaltak szerepet a fejszerkezetem egyébként sem tökéletes képének hű visszaadásában. De tele lett az edény, és szünet következett a napi fazékrázogatásig, legalább is Jurij receptje szerint, a vodkázásban biztosan. Bevált recepten pedig ne változtass, mert minden rendhagyó!

A napi fazekazás alkalmával immár óvatosabban eredtem Emil szirupja irányába, és nem is lett gyűrűs a tekintetem. Akkor lehetett olyan, még a pác készítésének estéjén, amikor hazatértem a szomszédtól. Mint később kiderült nem hívott meg aznap este magához, csak becsengetett, hogy nem tudnám-e halkabban üvölteni a „Na És-t, és a Nincs Mesé”-t, mert ezek a kultúrtörténeti megállók az életéből kimaradtak, pedig punk volt Ő is gyerekkorában, igaz  Orosházán. Mindezt a kertkapuban vitattuk meg, képbevilágító reflektor alatt, mielőtt mindketten medvés álomba szenderedtünk, ki-ki a maga térfelén.

Már csak párat kellett aludni, és sütögetőnk okádta magából a füstöt drága szomszédunk legnagyobb örömére. A szokásos első tűz, rozetta, előkészítési rítuson túlesve a gyanakvó tekintetek gyűrűjében előhalásztam a kincseket a fazékból. A húsok kifehéredtek, a növények bebarnultak, annak rendje és módja szerint a pácban, az ökológiai egyensúlyt pedig rozéval tartottam fenn. A papírkendős szárogatást most a késes kapargatás váltotta fel a tarjaszeletecskéknél, a visszamaradt levet leöntöttem Jurij leírása alapján, és nem volt kedvem semmilyen aromához Emil pajtás konyhájából.

Csak friss rozetta, óvatos kortyolgatása, belső hűtés érdekében. Mikor a tűz leégett, mehetett a rácsra a cucc, laza kérgesítés, forgatás, a begyakorolt mozdulatokkal. A nem túl meggyőző, ám annál zamatosabb hagymás cuccból erősen javasolt kifacsarni a maradék lét, kipecázni a bennragadt citromkarikákat, és fatányéron mellészervírozni a porhanyósra omló husikák szoros társaságában. Forró hús, hűs citromos hagymaillat, na, fiúk, valaki? Semmi?

Az új szereplő a történetben egy ismét felfedezett régi barátunk, nevezett Irsai Olivér, amit jól behűtve kínáljunk a meleg napokon, a magyar- orosz barátság nevében eme remek ételünk mellé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.